A csehszlovákiai Stachy-ban született. Tanulmányait a budapesti Zeneművészeti Főiskolán 1942-ben fejezte be, Kodály Zoltán növendé­keként. Még tanuló éveiben (1939—42) a Fővárosi Zenekarban ját­szott (brácsán). 1942—49-ig a pécsi Városi Zeneiskolában tanított, 1949 óta a Zeneművészeti Főiskola tanára. 1958 óta több alkalommal vett részt a darmstadti modernzenei kurzusokon. A magyar avantgarde-­zene tevékeny, újítószellemű úttörője.

VONÓSSZIMFÓNIA

(I. Allegro appassionato; II. Lento; III. Allegro robusto.)

 

Az ötvenes évek magyar zenéjére egyebek között a megszólaltató apparátus szám- és hangerőbeli monumentalitása is jellemző. Az 1956-­ban írt háromtételes szimfóniával Maros Rudolf a takarékos eszkö­zök, redukált együttes, a befelé való differenciálódás mellett foglalt állást. Ez utóbbi mutatkozik meg a darab gondosan kidolgozott kontra­punktikájában (első és harmadik tétel) és kamarazenei faktúrájában (második tétel). A tételek hangulati-zenei csoportosítása egyébként megfelel a klasszikus szimfónia szerkezetének: az első tételben kirob­banó konfliktus feszültségét a lassú tétel intim kamaramuzsikája oldja fel, az egész mű konklúzióját pedig a mozgalmas-vidám rondó finá­léban vonja le a zeneszerző.

A művet — koreografált változatában — 1971-ben a Magyar Állami Operaház is bemutatta.

RICERCARE

1959-ben, a Tanácsköztársaság negyvenéves jubileumára kiírt zene­szerzői pályázaton Maros Rudolf a nagyzenekarra írt Ricercare-val vett részt és nyert díjat. A mű egyrészt — műfajával — visszatekint a fúga elődjét jelentő korabarokk ellenpontos műformára, másrészt — zeneszerzői eszközeivel — előre mutat, legalábbis a jelenkori haladó stílus felé tájékozódik. Maros mindkét — egymástól több száz év távol­ságban levő — stílusban otthonosnak bizonyult, mikor egyetlen kisterc-hangközre redukált ricercare-témáját rondószerűen felépített nagy formán belül variálta. Hangkészletét a szabadon értelmezett, úgy­nevezett komplementer dodekafónia elvei szerint állította össze, a „rondó” epizódjaiban népi sirató-utánérzés tizenkétfokú változatait dolgozta fel.

A Ricercare bemutatóját 1959-ben Lehel György vezényelte.

ÖT TANULMÁNY

(I. Notturno 1.; II. Scherzo; III. Notturno 2.; IV. Perpetuum mobile; V. Notturno 3.)

 

Az Öt tanulmány 1960-ban készült. Szerzője, a címnek megfelelően, valóban arra törekedett, hogy a szabadon értelmezett tizenkétfokú szerkesztés eszközeivel a zenekari hangzás különféle effektusait kipró­bálja. Formailag három lassú tétel — három Notturno — között két élénk tempójú darab — Scherzo és Perpetuum mobile — alkot ciklust, és ezeken belül old meg Maros egy-egy kompozíciós-technikai feladatot: az első darab a hárfa pedálglissandóján és a rézfúvósok ún. „flatterzunge” technikával képzett hangjain szólal meg; a második helyen álló Scherzo — légies kobold-tánc — szekund-hangközökből épül fel; a harmadik tanulmány (a második Notturno) az ütőhang­szereken és a vonósok üveghangjain hangzik fel; a tételt rézfúvó­kórus osztja két szakaszra, a második szakaszban visszafelé játszódik le az elsőben exponált zenei történés. A Perpetuum mobile egyetlen hangzatképletre alapozott „zenekari ujjgyakorlat”; a befejező Notturno az ellenpontos, illetve punktuális szerkesztés virtuóz példája.

Az Öt tanulmányt Maros Rudolf Lehel Györgynek ajánlotta, aki előbb a Rádióban, majd 1962-ben hangversenyteremben is bemutatta a művet.

MUSICA DA BALLO

(I. Preludio ostinato; II. Scherzo 1.; III. Notturno 1.; IV. Scherzo 2.; V. Notturno 2.; VI. Danza generale.)

 

1961-ben a Pécsi Balett számára írta Maros Rudolf Bányászballada című táncjátékát Eck Imre koreográfiájára.

Utóbb a művet zenekari szvit formájában dolgozta át nagyobb együt­tesre. A darab formai megoldása emlékeztet az Öt tanulmány kon­cepciójára, itt azonban tematikusan is rímel egymásra két tétel: a be­vezető Preludio ostinato — amely lassú zene -, és a záró Általános tánc — amely gyors.

A kompozíciót 1962-ben Sándor János mutatta be.

EUFONIA 1.

A mű címe arra utal, hogy szerzője fokozott gondot fordít a hang­zás esztétikai hatására. További célja a ritmikai kötöttségek felszá­molása. A megszólaltatást huszonnégy tagú vonóskarból, hét hárfából, vibrafonból és nagyszámú, sokféle ütőhangszerből válogatott együttesre bízza. A mű egyvégtében hangzik fel, belső tagolása szerint azonban hét tételre oszlik, amelyek közül az utolsó mint epilógus foglalja össze a kompozíció zenei anyagát.

A darab kidolgozása során Maros Rudolf a legkorszerűbb kompozí­ciótechnikai eszközökkel él, és Öt tanulmányához hasonlóan, mind­egyik tételben más-más zeneszerzői feladat megoldására vállalkozik. Az epilógusban — amelyet hosszabb cezúra választ el a mű többi részétől — rekapitulálja a darab lényeges mozzanatait.

A művet 1964-ben Lehel György mutatta be.

EUFONIA 2.

(I. Ecloga; II. Naenia; III. Naenia; IV. Ecloa.)

 

A szép hangzás korszerű normáit kutató zenekari tanulmányok sorát Maros a következő évben huszonnégy fúvós hangszerre, két hár­fára és ütőhangszerekre írt kompozíciójával folytatta. A mű ősbe­mutatója 1965-ben Madridban, az IGNM fesztiválján zajlott le; Buda­pesten Lehel György mutatta be 1966-ban.

EUFONIA 3.

1965-ben keletkezett. Előadói apparátusa az előző két tanulmány hangzó készletét kombináló nagyzenekar, kompozíciós technikája ugyancsak az akkori kísérletek — elsősorban a cluster-technika ­eredményeit értékesíti, ezúttal háromrészes forma keretein belül.

A művet 1966-óan Lehel György mutatta be.

MONUMENTUM (IN MEMORIAM 1945)

Az 1968-ban komponált, háromtételes darab a zeneszerzői lelemény — és ugyanakkor az alkotói fegyelem — újabb érdekes megnyilat­kozása. Két gyors és egy közéjük ékelt lassú tétel során dolgozza fel a komponista azt a motívummagot, amelynek megannyi kombi­nációjához a hangszerek adta lehetőségeket is igénybe veszi. A mind­végig polifon mű középső tételében a fuvola, fagott és angolkürt játszik formaalkotó szerepet.

A darabot 1969-ben Lukács Ervin mutatta be.